2017. január 30., hétfő

Saját írás~3

Anna



A fene egye meg! Már megint kihűlt a kávém! –szidta magát némán Viki.
Egy boxban ült az ablak mellett, ahonnét tökéletesen rá lehetett látni az utcára, és hallani az üveg túloldalán lezúduló esőcseppek halk, kemény kopogását. Minden reggel korán kelt, csak hogy nyitásra érjen be a kis cukrászdába. Körülbelül hat hónapja fedezte fel a kis városszéli üzletet, de amint belépett, rögtön magával ragadta a bolt belsejének nyugalma és szépsége. Attól kezdve ez lett a kedvenc helye, szinte minden nap betért, hogy a legfinomabb kávéjukat, a Latte-t szürcsölgetve írhasson.
A mai nap is éppen ezt tette, de mint minden alkalommal, ezúttal is túl sokáig merengett. Észre sem vette, hogy a pincérnő ott áll mellette, és már másodszorra teszi fel a kérdést:

- Megmelegítsem újra? –kérdezte mosolyogva.
- Jaj, Petra! Gondolatolvasó vagy! Nagyon megköszönném.
- Nem kell ehhez különleges képesség, Szívem. Ismerlek már. –kacsintott a lányra, majd megfogta a bögrét és visszavitte a pulthoz.
Ritkán jöttek új emberek ide, leginkább azok töltötték fel a helyet, akik rendszeresen járnak. Emiatt is volt olyan meglepő, amikor egy iskolás kislány belépett az ajtón. Esernyő nélkül érkezett, az arcán lévő egykori sminket már rég elmaszatolták a vízcseppek. Magához szorította a táskáját, és odament egy asztalhoz, ami kettővel volt csak Vikié mellett. Látszott rajta, hogy szomorú és fázott a kinti hidegben, de ennek ellenére nem rendelt semmit. Viki amint meglátta, máris azon kezdett gondolkodni, miként szólíthatná meg. Gondolatmenetét az újra felbukkanó Petra zavarta meg.- Tessék! Ezúttal addig idd meg, amíg még meleg.

- Köszönöm szépen! –mondta még mindig elmélázva. –Petra! –lehalkította a hangját –látod ott azt a lányt?
- Igen. Miért?
- Szerinted mit keres itt?
- Nem tudom. Fura szerzetnek tűnik. Túl fiatal az ilyen külsőhöz. Talán csak elhagyta az esernyőjét és nem akart jobban megázni.
- Beszélnem kéne vele, nem gondolod?
- Ahogy akarod. Bár úgy vélem felesleges. Szemmel láthatóan nem vágyik társaságra.
- Nem gond. Hoznál nekem kérlek egy gyümölcsteát? Szeretném odavinni neki.
A nő bólintott, majd elindult a forró italért, ő pedig ezalatt nekiállt leírni a lehetséges megszólításokat, mivel fogalma sem volt miként kezdeményezzen beszélgetést a lánnyal.
Annyira belemerült a jegyzetelésbe, hogy észre sem vette, amikor a pincérnő visszahozta a teát. Tudta, lassan idelye lesz odamenni, különben még elmegy a lány. Sosem kezelte jól az ilyen helyzeteket, kiment a mosdóba, majd visszajött. Visszament a pulthoz, váltott néhány szót Petrával, majd nagy nehezen összeszedte magát és leült a kislánnyal szembe.

- Szia! Viktória vagyok. - nyújtotta felé mosolyogva a kezét.
- Mit akarsz? –kérdezte kissé dühösen.
- Hogy hívnak?
- Anna.
- Szép neved van. –mosolygott rá.
- Tudom. Mit írtál? Te valami író vagy?
Kissé meglepte a lány nyers stílusa, de ez sem tántoríthatta el céljától.
- Olyasmi.
- Minek írsz, ha nem vagy író?
- Mert szeretek írni. Boldog vagyok, ha ilyen formába fejezhetem ki magam.
- Aha.
Egyre idegesebb lett. Petrának valóban igaza volt, a lány nem akart beszélgetni. Ekkor eszmélt rá, hogy a teát még mindig a kezében szorongatta.
- Tessék. Ezt neked hoztam.
Anna pár pillanatig nézegette, majd vonakodva elfogadta. Talán egy kicsit meg is enyhült.
- Hány éves vagy?
- 13. –felelte a lány.
- Elmondod nekem, mi történt? Hátha tudok segíteni.
- Nincs nekem semmi bajom! –csattant fel a lány –És ha lenne is, mit tudnál te tenni ellene?
A pincérnő is felkapta erre a fejét. Kérdőn Vikire nézett, aki bólintással nyugtázta, nincs semmi gond.
- Miért nincs esernyőd?
Anna már épp válaszra nyitotta a száját, de legnagyobb meglepetésére könnybe lábadtak a szemei és könnyei patakokban csordogáltak le kerek arcocskáján. Még a felé nyújtott zsebkendőt sem akarta elfogadni. Néhány perc elteltével valamelyest megnyugodott, és némán zilált. Amíg a kislány a szemét törölgette, ő csak türelmesen várt. Remélte, megnyílik magától és nem kell tovább faggatnia. Így is rosszul érezte magát, esze ágában sem volt felzaklatni, csupán csak segíteni szeretett volna.
Már azon gondolkozott, hogyan kérjen bocsánatot, amikor a lány hirtelen megszólalt. Eleinte csak halkan beszélt, aztán egyre tisztábban és érthetőbben. Elmondott mindent, az egész történetet.


Elmesélte, hogy régen nem ilyen volt. Nagyon imádott olvasni, és különleges ruhákat hordott. Nem sok barátja volt, de nagyon szerette őket. Mindig különcnek tartották a többiek, de nem zavarta a csúfolódás, hisz a társai olyanok voltak, mint ő. A többiekkel már nagyon várták a hetedik osztályt, egész nyáron arról beszéltek milyen jó lesz majd. Egyik este amikor náluk voltak, a barátai azt mondták, hogy elmennek innét. Először ugratásnak hitte, de amikor rájött,hogy nem viccelnek,annyira szíven ütötte, meg sem hallgatta, miért. Csak annyit érzékelt az egészből, hogy magára hagyták, akik a legfontosabbak számára. Azóta nem is beszélt semelyikükkel.
Amint elkezdődött a tanév, egyre kevésbé bírta ki a gúnyolódást, és egyre magányosabb lett. Úgy gondolta, az a legjobb megoldás, ha olyan lesz mint a többiek. Fokozatosan kezdett átállni, és egy hónap múlva már egyre többen beszélgettek vele.


Azt mondta, sok dolgot csinált mások kedvéért, amire nem büszke. Ma pedig kicsapták az iskolából, de nem mer a szülei szeme elé kerülni, ezért jött ide. Ezután nem mondott semmit, csak hallgatott. Pár perc néma csend után ismét megszólalt:
- Tudom, mit szeretnél mondani, de nincs szükségem rá, sem a sajnálatodra.
- Miért nem szóltál senkinek?
- Mégis mit mondtam volna? Hogy nincsenek barátaim, mert mindenki túl furcsának tart?
- Akkor sem ez lett volna a megoldás. –próbált lágyabb hangsúlyra váltani.
- Hanem micsoda? Mondani könnyű. Olyan világ ez, ahol csak akkor lehetsz valaki, ha olyan vagy, mint a többség. Ahol nem kapsz szeretetet, de így legalább nem is bántanak.
- De emiatt még nem kell feladnod magad.
- Valóban? Éljek úgy, hogy más nem látja meg, milyen is vagyok valójában, vagy úgy, hogy olyan leszek belül is, mint amilyen kívül? Úgy vélem, a másodikkal kevesebb a gond.

Viki hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Eddig is számtalanszor hallott már ilyen esetekről, de ilyen közelről még sosem látta. Az döbbentette meg legjobban ebben az egészben, hogy ez a kisgyerek még csak 13 éves, de már átlátja ezt az egészet, és felnőttebb gondolkodása van –még ha rossz is- mint néhány nála idősebbnek.
Ismét túlságosan elmerült magában, észre sem vette, hogy a lány már felállt az asztaltól és épp az ajtó felé tartott. Utána szólt, de hiába. A lány olyan gyorsan tűnt el, ahogy érkezett. Csak egy cetlit hagyott az asztalon, amire ezt írta:

" A képzeletedre bízom! ;) Te mit gondolsz? " 
Sziasztok! :)
A legutóbbi könyvajánló után úgy gondoltam, szinte rögtön jöhet is a következő, de sajnos sokat kellett tanulnom mo
stanában,és nem igazán volt időm olvasni. Most itthon vagyok pár napig, mivel kissé megfáztam. Remélem most már ki tudom olvasni a Változások korát, hiszen így is bűntudatom van amiért már két hete olvasom. Ezt a kis történetet 2 napja kezdtem el, és most fejeztem be. Sokat javítgattam rajta, át is írtam a második felét. Ti mit gondoltok, mit írt a cetlire? :) Remélem nektek is tetszeni fog, az ajánló pedig nemsokára érkezik. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése