Daemon megelevenedik! - Pepe Toth dedikált

Pepe Toth dedikálása

és

Ellamara

Sziasztok! :)

Augusztus 24.-én, csütörtökön voltam életem első dedikálásán, Budapesten, ahol ráadásul nem is a szerző, hanem a borítómodell írta alá a könyveket. Hogy kerültem én oda?

Valamikor az előtte lévő héten történt, amikor megláttam az interneten a plakátot. Már az elején lemondtam arról, hogy eljutok, mivel Pesten volt. Valamiért mégis elküldtem a páromnak, aki azt mondta, mindenképp ott a helyem, nem lesz olyan nehéz feljutni és aznap úgy is ráérünk. Egy egész estén át tartó gondolkodás után másnap már alig vártam, hogy mehessünk. Nagyjából elolvastam mi lesz, mire számítsak, és rögtön ki is választottam a két szerencsés könyvet, akik Obszidián és Opál voltak.

a belsejét csak holnap mutatom meg 

Mint utólag kiderült, voltak bloggerek, akik előbb mehettek és készíthettek vele interjút is. Nem tudom, nekem lett volna e lehetőségem blogger ként részt venni az eseményen (szerintem nem), de azért bántott, hogy erről nem volt tudomásom. (Igaz, az én hibám, mert el voltam tűnve a netről nyáron.)

Eredetileg úgy volt, hogy nem csak ketten megyünk, hanem a legjobb barátnőm is velünk jön, de sajnos az előtte lévő éjjel lebetegedett és nem tudott eljönni. Mivel két könyvet vittem ő pedig egyet sem tudott, ezért megbeszéltük, hogy az egyiket neki íratom alá és így elcseréljük egy simára. Így végül is neki is lett egy, meg nekem is, bár ő nem várt rá 5 órát. :)

A dedikálás

Mivel 1-kor kezdődött, így nem siettünk különösebben. Felkeltünk 8 körül (én természetesen annyira vártam, hogy 6 óta talpon voltam), és az eredeti terv szerint 10:15-kor indultunk volna Tatabányára, onnan pedig a 11:30-as vonattal Budapestre, és kb. 20 perc villamosozás után kezdésre oda értünk volna. 

Minden jól indult, már 10 perccel előbb kint voltunk a megállóban a járművet várva. Igen ám, de a buszmegállót újítják, és a mi járatunk nem onnan indult, ahonnan kellett volna, hanem valamelyik hátunk mögött lévőből. Mivel erre csak akkor jöttünk rá, mikor már elment előttünk anélkül, hogy megállt volna, gyorsan kellett gondolkodnunk. Én laktam közelebb, szóval berohantunk anyához elkérni a kocsit, és már száguldottunk is Tatabányára, hogy legalább a vonatot elérjük. Már csak 5 perc volt az indulásig mire odaértünk, de nem találtunk parkolót, így erről is lecsúsztunk. bolyongtunk bent a centerben egy kicsit és a következő vonattal mentünk el 12:10-kor. 13 óra előtt egy kicsivel szálltunk le a Déli pályaudvaron. Felmentünk a villamos elé, és vártuk a menetrendben kiírt 17-es számú sárga csodát. 15 perc múlva rá kellett jönnünk, hogy már nem jár, hanem másik megy helyette. Amikor újra utána néztünk, már ott is átváltott. Egy másikkal mentünk és egyszer szálltunk át, mire újabb 20 perc alatt végre odaértünk a Nyugati Téri Alexandrába. 

A sor végén

Beálltunk a hihetetlenül hosszú sor végére, ami az étterem előtt állt. Nagyon lassan haladt a sor, de szerencsére nem volt olyan meleg. A rendezők kijöttek és adtak mindenkinek kis cetliket, amire rá kellett írni a nevünket, hogy Pepének könnyebb legyen majd, és még könyvjelzőket is kaptunk. :)  Az első fél óra után elkezdtem unatkozni, és nekiálltam olvasni a magammal vitt Tomcsik Nóra könyvet. Olvasás közben csak úgy repült az idő, és mire feleszméltem már a bejárt közelében álltunk. Mialatt a sorban voltam Pepe 3x jött ki, abból 2x plakátot dobott közénk, egyszer pedig sütit osztogatott. A bejárati ajtótól kb. másfél méterre álltunk amikor abbahagytam az olvasást és elkezdtem beszélgetni a mögöttem lévő 3 lánnyal, Vivivel, Enikővel és Dorkával. Onnantól kezdve végig dumáltunk és nevettünk. 

Bent is sokat kellett várni, de viszonylag hamar feljutottunk. Mire a lépcső tetejére értünk már mindnyájan fáradtak idegesek és éhesek voltunk, de főleg izgatottak. 

Mielőtt én következtem, olyan ideges voltam, hogy azt hittem elájulok. Szédültem remegtem és görcsölt a gyomrom. De mikor leültem mellé, hirtelen minden félelmem elszállt. Megkérdezte mi a helyzet, én pedig elmondtam, hogy 5 órája várok de teljesen megérte, erre ő megköszönte a kitartásomat és megölelt. :))

 Beszéltünk még pár szót mialatt aláírta a könyveket. Kaptam mellé még 6 könyvjelzőt tőle, és elkunyiztam az egyik filcét. Utána a fotós megcsinálta a közös képet, én pedig elköszöntem és visszamentem a többiekhez elköszönni. Elmondhatatlanul boldog voltam, a villamoson, sőt még a buszon is megállás nélkül vigyorogtam, a szám már sajgott de nem bántam. :) 

A hazafelé út már könnyebben ment, nem késtünk le semmit. A vonaton végig olvastam, a kocsiban pedig zenét hallgattunk. 10 körül értem haza, befejeztem a maradék 4 fejezetet Az elveszett ifjúságból, majd rögtön el is aludtam. 

Összességében fantasztikus volt a nap, habár 5 órát kellett sorban állni, azért a 2 percért megérte! Ráadásul új barátnőket is szereztem, így még jobb emlék az egész. Lányok, ha véletlenül elolvassátok, remélem legközelebb is együtt megyünk és örülök, hogy megismertelek Titeket! :) Neked, Kedvesem, köszönöm a kitartást és hogy eljöttél velem! <3

Őszintén szólva nem terveztem ilyen hosszúra ezt a kis beszámolót, azon is elgondolkodtam, leírjam e egyáltalán. De most, hogy visszaolvastam a Könyvfesztiválos élménybeszámolómat arra jutottam, mindenképp rögzítenem kell, ha másnak nem is, magamnak. Azért persze remélem nektek is tetszett, és ha egy dedikáláson sokat is kell várni, nem rémültök meg és mentek haza, mert higgyétek el, megéri kivárni! :)