2017. március 30., csütörtök

A gondolkodóhoz

Válaszlevél
~
Avagy miért lennék én merengő?

Sziasztok! :)
Ezt a bejegyzést igazából nem terveztem el előre, teljesen spontán jött, egy ma kapott feladat ihlette. Irodalmon jelenleg egy általam nagyon kedvelt és egyik legjobbnak tartott vers, a Szózat költőjével foglalkozunk: Wörösmarty Mihállyal. Pár órája már ő a téma, ezért lazítás ként ma egy könnyedebb művével ismerkedtünk meg, A merengőhöz című verssel. Azt a megbízást kaptuk, hogy válaszoljunk erre a költeményre egy levélben, mint ha csak nekünk íródott volna, próbáljuk beleképzelni magunkat az adott szituációba, és a lehető legőszintébb és legérzelemdúsabb gondolatainkat papírra vetni, melyeket ez a vers váltana ki belőlünk.
Hogy mi olyan meglepő ebben az egész helyzetben? Na ez egy érdekes történet. Tudniillik ezt a költő a feleségének, Csajági Laurának szánta, méghozzá nem is akármilyen alkalomra, hanem nászajándékba. Ezzel nincs semmi gond, viszont a mű elolvasása után feleségr eléggé megneheztelt emiatt Wörösmartyra, és nem ok nélkül. De mi lehetett a gond? Hisz a verssel minden rendben van. Formailag. Na de a tartalma... A lírikus mondandóját véleményem szerint nincs olyan nő, aki zokon ne venné. Hisz valójában hűtlenséget feltételez róla, azt mondja neki, hogy ne gondolkozzon a múlton és  jövőn, amikor itt van a jelene. Ne sóvárogjon be nem teljesült vágyai után, legyen boldog, most, amikor lehetősége van rá. Ne kábítsa el a vagyon és a hírnév, az élete anélkül is lehet szép. Ne gondoljon semmi másra, csak szomorú szívű párjára, ki talán még önmaga sem teljesen bizonyos érzelmeiben, ki nem bízik szép feleségében. Ki kérleli múzsáját arra, boldogságában őt magára ne hagyja. Kit oly sok bánat emészt,hogy szép szerelmétől még a gondolatait is elvenné. 

A merengőhöz
Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Újra és újra végigolvastam, kitisztult ámbár mégis dühös fejjel neki válaszul ezt írtam:

A goldolkodóhoz

Kedvesem!
Amint versedet kezembe vettem, szívemet boldogság öntötte el. Hisz annál szebb ajándék nászunkra nem is lenne lehetséges, minthogy művedet én ihletém meg. Hisz nagy szó ez egy hölgynek -Feleségnek!- hogy szíve választottjának múzsája ő lehet. Ő az, kiről gondolatai szólnak, kiért szíve nap mint nap ritmusra dobban!
 Egy olyan férfinak, kinek hazája az első, szívét meggyengítette egy nő. Hol versek eddig csak szép magyar hazáról szólottak, most itt-ott elrejtve a szerelem szavai is helyet kapnak. De ezek a sorok valóban szerelmed szavai? 
Midőn versed végére értem, jókedvemnek már csak hűlt helye maradt meg. Minek szépnek, jónak s dicsőítőnek kellene hangozni, miért vádaskodó? Miért ítélő? Én rosszat nem tettem, pusztán csak a semmibe meredtem. Szemem világa ugyan sehol nem járt, s ha járt is volna, csak a te irányodba kalandolt volna el. Pillanatnyi képkiesésem te hűtlenség gondolatának nevezed. Azt mondod, fejemben más jár. Hogy engem pusztán csak a jólét érdekel. Tán úgy véled, mit nyújtasz nekem, keveslem? Rettentő bűnbeszéd ez.
Szavaid mázsás súly ként nyomják lelkemet. Én rólad feltételezni még csak hasonlót sem lennék képes. Szívünk egymásért ég, életünk egybekötődött már. Vagy talán reszketsz, hogy ez csak fellángolás? Remegsz a gondolattól, hogy holnap tán már nem szeretjük egymást? Engem nyugalomra s békességre intesz, de te gondolataid tengerében hánykódsz egy ócska kis ladikban. Te már készülsz eldobni gondolatban jövőnk, ennek tettével mégis engem vádolsz. 
Maradj hát köztünk ifjú szemeiddel, arcod ne fordítsd papír felé, emeld fel! Ha valóban napod lészek én, szép delemet ragyogtatsd! Ne csinálj homlokomra rácot, s szívembe ne hozz bánatot.
Remélem tetszett nektek, elbírálásra majd csak holnap kerül igazán. Addig is szorítsatok nekem. Ti kaptatok már hasonló feladatot? Ha igen, mi volt az? Kíváncsi vagyok, ki hogyan oldana meg egy ilyet. Várom az ötleteket. ;) 
Addig is szép estét nektek! Sziasztok! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése