2017. október 1., vasárnap

A kezdet végén


- Gyönyörű! - ámuldozott Kata. Csupán fehér színű köntösét viselte az ablak előtt állva, még a lába is mezítelen volt. Hiába figyelmeztetném a nyavalya veszélyére, amilyen szeleburdi, még attól a vékony kelmétől is megszabadulna.
- Igen, igen. – motyogtam álmosan.
- Ugyan, gyere már! Nézd, milyen csodálatos! – Ha a kedvenc évszakáról van szó, sosem elfogult. Szentül hiszi, hogy a szíve mélyén mindenki az őszért rajong, csak még nem tudja. 
Lehetőségem sem volt visszaszundítani, Kata az ágyhoz szökdelt és lerántotta rólam a paplant. Túl fáradt voltam ellenállni, hagytam, hogy a karomnál fogva felrángasson és az ablakhoz toljon. Kinéztem az üvegen át, és meglepődve tapasztaltam, tényleg nem túlzott. A hegyekben mindig érdekes a természet készülődése a téli álomra, fent már havasok a csúcsok, miközben a völgyben még nyílnak a virágok. Az ablakunk alatt álló két nyárfa ágai közt hó szállingózott a puha pázsitra. Szeptember végén ritkaság számba megy a hóesés, ilyenkor még nagyon korai. 
-Igazad van, valóban varázslatos.– Kijelentésemet mosollyal nyugtázta, majd közelebb lépett hozzám és karjait csípőm köré fonta.
Mindig megmelengeti a szívemet a lenyűgöző kékestetői vidék. Mint a hegyek szülötte, máshol el sem tudnám képzelni az életemet. Kedvesem is hamar megszerette, ha tehetné, soha el nem hagyná. A felkelő nap sugarai pihentek meg a finom fehér pelyheken, hívogatóan sütöttek be az ablaküvegen. Kata összeszedett annyi havat a párkányról amennyit csak tudott, majd a szerte-széjjel álló hajamra szórta. 
- Lassacskán úgy is előkerülnek az ősz tincsek. Én csak látni szerettem volna, milyen lesz majd. - kuncogott a külsőmön. 
De persze én sem hagytam annyiban, lehajtottam a fejem és megráztam, a víz pedig az ő arcát lepte be. Felsikkantott és nevetve vállon legyintett, majd felágaskodott és adott egy puszit a számra.
Elindult az ajtó felé, de véletlen meglökte az asztalt és feldöntötte a rajta álló virággal teli vázát. Víz már nem volt benne, de a liliom levelei lehullottak.
- Lehullottak a szirmai is– mondta szomorúan.– Biztosan ő is érzi a közelgő telet, a halálát.
- Megint ez a mélabú.. . Gyere Kedvesem, ülj ide az ölembe.– Helyet foglaltam a fotelban ő pedig a combomon. Keblére hajtottam a fejem, szép dolgokról meséltem, hogy felvidítsam.
Néma csendben ültünk egy ideig, majd hirtelen megszólalt:
- Ugye te nem hullsz el? Itt maradsz velem a hegyekben örökre? – éreztem a hangjában a félelmet és szomorúságot.
- Ne beszélj badarságokat! Annyi időnk van még! Az ilyen gondolatokat verd is ki a fejedből. Semmi rossz nem történhet.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Egyszerűen érzem. –Láttam, hogy homlokán kezdenek kisimulni a kétely ráncai, de aztán újra kérdezett.
- S ha énvelem történik valami, te újra szerelembe esel?
Váratlanul ért a kérdése. Vajon mióta nyomasztják ilyen gondolatok? Sosem töprengtem még ezeken a dolgokon. Szörnyű az én örök vidám virágszálamat így, nedves szemekkel és lefelé görbülő ajkakkal látni. 
- Mégis hogyan lennék képes mást szeretni? A szívem már a tiéd és örökké az is marad. Ha úgy hozná a sors, én a síron túl is ugyanolyan hűséges lennék hozzád, mint most. A te helyedre senki sem léphet olyan, mint te még egy nem is volt, nem is lesz és nekem nem is kell. Életem végéig hordanám az özvegyi fátyolt.
- És ha mégis elrabolná valaki a szívedet?- kérdezte félve.
Tenyereim közé fogtam az arcát majd magam felé fordítottam és mélyen a szemébe nézve válaszoltam:
- Utánad halnék bánatomban, mintsem hogy szívem másért dobogjon.
Könnybe lábadtak a szemei, szorosan magához ölelt, csak a zilálását éreztem a mellkasomban. Óvatosan felemelte a fejét és a fülembe súgta:
- Ha mégis így történne, sosem felednélek, akkor is, ott is, ugyanúgy szeretnélek.
- Szeretlek. 
- Szeretlek - suttogta.
Lágy csókot leheltem a homlokára, s figyeltem, ahogy karjaim közt álomba merül.



Ezt a kis történetet egy irodalom órán kapott feladat miatt írtam. Petőfi Sándor: Szeptember végén c. versét kellett prózába átdolgozni. Megkötések nem voltak, szóval bízom benne, hogy holnap pozitív értékelést kapok. 
Remélem azért nektek is tetszett ez a kis novella szerűség. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése